A nyelvtanulás hatékonyságát számos külső (a diáktól és a tanártól független) tényező befolyásolja. A tanulás eredményessége függhet a választott tananyagtól, az intenzitástól, azaz a heti óraszámtól, a célszerűen alkalmazott technikától (hangzó, video anyagok, számítástechnikai alkalmazások), a csoport összetételétől, homogenitásától és létszámától. Kinek-kinek egyénisége is közrejátszik abban, hogy ezek a tényezők mennyire befolyásolják eredményét, de maga a hatás vitathatatlan.

Az elterjedt vélekedés szerint a „kiscsoportos” oktatás számít hatékonyabbnak. Azonban ha ezt a fogalmat megvizsgáljuk, látjuk, hogy nagyon tágan értelmezhető. A hazai nyelviskolai reklámnyelvezetben kicsinek számíthat bármi 3 és 16 fő között. A közoktatásban a tanulói csoportok létszáma ugyanakkor 12 és 22 fő között szóródik, a középiskolai gyakorlatban az átlag 14 fő, míg az angolszász országokban az átlagos nyelviskolai nyelvtanulói csoport 14-16 főből áll. Megjegyzendő, hogy a középiskolai tanulócsoportok mérete Európában nálunk a legkisebb, mégsem vagyunk hatékonyság tekintetében az élbolyban.

A magyarországi középiskolákban végzett felmérés azt mutatta, hogy a legeredményesebb tanulás a közepes méretű csoportokban zajlott, mely felmérésben kicsinek minősült a 6-12 fő, közepesnek a 13-18 fő, magasnak az ennél számosabb létszámú csoport. Jelentékenynek nevezhető javulás a kis csoportokban közepes szinthez képest csak haladó szinten jelentkezett, amit az alábbiakban igyekszem megmagyarázni.

A minél kisebb csoport lényege, hogy a tanár figyelméből minél több juthasson egy hallgatóra, egyéni kérdéseire választ kapjon, a csoporttól eltérő igényeit, hiányosságait a tanár minél nagyobb mértékben tudja kezelni. Kezdő vagy középhaladó szinten azonban a diákok tudásbeli különbségei elhanyagolhatóak, az egyéni foglalkozás/foglalkoztatás ott válik létfontosságúvá, amikor eltérő előképzettségű tanulókat kell azonos követelményszintekre felkészíteni.

A differenciált foglalkoztatás igénye felmerül persze „vegyes képességű” (mixed ability) csoportok esetében is, a hétköznapi gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az udvariasan vegyes képességűnek nevezett csoportok esetében sokkal inkább vegyes motivációjú nebulókkal kell a közoktatásban dolgozó tanerőnek megküzdenie. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez annyit tesz, hogy ideális esetben mást bír és igényel az a tanuló, aki bármilyen okból meg akarja tanulni a nyelvet, és mást az, aki csak túlélni óhajtja a nyelvórát. Az utóbbiak esetében nem ritkán a különleges tanári figyelem hagyományos fegyelmezési funkciókra pazarolódik el. A nyelvtanfolyami nyelvtanulásnak az iskolaival szembeni nagyobb hatékonyságának egyik legfőbb oka az, hogy a képzésre jelentkezett, azért külön munkát, esetleg anyagi áldozatot vállaló tanuló AKAR fejlődni.

Minden felmérés szerint ez a belső motiváció, a tanuló AKARATA az, ami az igazi fejlődés kulcsa. Ennek megléte vagy hiánya dönti azt el, hogy megfelelően szervezett tanulócsoportokban az egyén képes lesz-e egy nyelvet elsajátítani, vagy évről évre egy helyben topogva a tanárait, a tankönyveit vagy épp saját nyelvérzékének hiányát emlegeti majd bűnbakként.

A felnőtt vagy vegyes korosztályú tanfolyami csoportok fontos jellemzője az is, hogy „húzzák egymást” a tanulásban, egyszerűen kínos készületlennek, tudatlannak mutatkozni annyi ember előtt.

Különösen fontos tényező a szóbeli kommunikációs készségek fejlesztése. A pusztán magánórákon vagy mini csoportokban tanulók, bár írás-olvasás készségekben és nyelvtani ismeretekben kiválóan teljesíthetnek, gyakran nem mernek vagy tudnak idegenekkel szóba elegyedni, hiszen a tanár minden igyekezete ellenére sem tudja életszerűvé varázsolni a nyelvet nyomasztóan jól beszélő oktató és a szorongó diák párbeszédeit. Jól szervezett pár- és csoportmunkák során a hallgató megtanul különféle emberekkel kommunikálni és bátran hibázni, ami nélkül tanult idegen nyelvet egyikünk sem tudna „élőben” használni. A gátlások ilyetén oldásának fontosságáról a hagyományos tanár-tanít, tanuló-tanul ódivatú oktatási modellben gondolkodva gyakran megfeledkezünk. A közepes méretű csoportok biztosíthatják a fejlődéshez szükséges magabiztosságot („a másik sem tudja jobban…”) és változatosságot.

Mindent összevetve tehát haladó szint alatt a 12-16 fős csoportok kellően színes, biztonságos és motiváló közeget biztosítanak az elszánt nyelvtanulók számára.